1. nap

Az utazás igazán hosszú volt, kb. 850 km-t kellett megtennünk. Éjjel 3-kor indultunk, és Graz felé vettük az irányt, majd Salzburg következett, és egy rövid szakaszon még Németországon is keresztülmentünk, hogy utána megérkezzünk az Innsbruck-közeli kis településre.

A szállodánk 2100 m magason, gleccserek között helyezkedett el. Hihetetlen érzés augusztusban úgy nyaralni, hogy közben havas hegycsúcsokat lát az ember, amik nincsenek is messze tőlünk. Egyébként egy családi tulajdonban álló, 4 szintes szálloda volt, kis wellness részleggel (jacuzzi, szauna, gőzfürdő).

A szállodában némi meglepetésként hatott, hogy mi úgy tudtuk, hogy egy két szobás appartmanszerűséget kapunk, ehhez képest két külön szobát kaptunk ugyanazon az emeleten. Gyors családi kupaktanács következett, és végül úgy döntöttünk, hogy nem a gyerekeket tesszük külön szobába, ahogy azt a szállodában gondolták, hanem mi is feleződünk és a gyerekek is. Egyébként a szoba gyönyörű volt. A bútorok, a padló, a falburkolók, mind-mind fenyőből készültek, és ahogy az ember belépett a szobába, ez a kellemes fenyőillat fogadott rögtön.

Az ágyak kényelmesek voltak, a fürdőszoba gyönyörű, és hát a kilátás... Na igen, nehéz eldönteni, hogy vajon egy tengerre néző szoba az Adrián, vagy ez a szebb-e. Lélegzetelállító volt!

Mivel félpanzióra fizettünk be, kíváncsian vártuk a vacsorát. Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy délután ettünk egy kis hazait, de hiába, éhesek voltunk. Négyfogásos vacsora várt minket, én kb. az előétellel jóllaktam! Egyébként, ami engem mindig kellemetlen érzéssel tölt el a vacsoráknál a szállodában, az az italfogyasztás. Hiszen általában itt horrorisztikus árakon mérik a különböző italokat, és elvárják, hogy rendeljél. Végül kértünk két sört és két üdítőt, mindezt úgy, hogy az itallapon csak a borok szerepeltek, így fogalmunk sem volt, hogy mi mennyi. Furcsa szokás, hogy a vacsora végén sem tudtuk rendezni a számlát, majd reggel megkapjuk, és aláírjuk, ha minden rendben.

Vacsora után, azt hittük, hogy szétpukkadunk, így elindultunk egy rövidke felfedező sétára. Végül ez nem is lett olyan rövid, mert egyszer csak megláttunk egy kis hegyi patakot a közelben, gondoltuk azt megnézzük. Gyönyörű volt, és az a hihetetlen vízcsobogás!

Aztán innen még látszott egy vadászház, oda is felkapaszkodtunk.

Végül jó sötét lett, mire visszaértünk a szállásunkra, világítás pedig semmi!De sikeresen kikerülgettük a tehenek nyomait, és a szállodát is megtaláltuk. Érdekes, hogy ebben az időszakban a környéken található kb. 5-6 szálloda közül csak a mienk volt nyitva, a többiek láthatóan csak a téli szezonra rendezkedtek be. Pedig a mienk tele volt, és igen nagy kultúrája van itt a túrázásnak, nordic walkingnak, hegyi biciklizésnek, szóval talán lenne rájuk igény nyáron is.

2. nap

Reggelinél már várt a számlánk az asztalon, nem volt kevés, 3,6 euró volt a sörnek is és az üdítőnek is darabja. Egyébként a reggeli nem volt annyira bőséges svédasztalos, mint amivel már több helyen találkoztunk, de végül is nem volt rossz. Ezután első utunk Obergurglba vezetett, hogy megvásároljuk az Ötztal Cardunkat. Ezzel rengeteg kedvezményt tudtunk igénybe venni, ingyen használhattuk a rengeteg felvonót az Ötztalban, ingyenes belépőjegyet biztosított strandokra, fürdőkbe, múzeumokba, ingyen mehettünk busszal az egyébként fizetős panorámautakra, és a völgy összes buszjáratát ingyen igénybe vehettük. Bár maga a kártya nem volt olcsó, mi gondoskodtunk róla, hogy ki legyen használva! Rögtön vásárlás után ki is próbáltuk, felmentünk a Hohe Mut nevű hegycsúcsra Obergurglból. Fent találtunk egy kis havat is,

és csodálatos kilátás nyílott a völgyre, bárányokkal is találkoztunk.

Aztán leérve a faluba, elsétáltunk a patakhoz, ami végigvezet az egész völgyön, és gyűjti a gyorsfolyású hegyi patakok vizeit. Itt még viszonylag keskeny volt, míg a völgy vége felé már egészen széles és bővízű.

Egy gyors ebéd a maradék hazaiból a szállodában, és délután irány Sölden, ahol a világ leghosszabb gondolás felvonójával 3000 m körüli magasságba indultunk. Tényleg gyönyörű volt, itt már a hó is valamivel több, sőt picit még szállingózott is. 5 fok volt fenn, bár valamivel többnek éreztük. Valódi 360 fokos körpanorámában lehetett részünk, hála annak a kilátónak, ami a hegycsúcsra épült.

Este ismét vacsora, bár kissé meglepődve tapasztaltuk, hogy ezúttal két főre hoztak csak előételt. Nem voltam szívbajos, szóltam a pincérnek, hogy legalább még egyet hozzon már! Most az üdítők mellett, egy kis üveg (0,375 l) bort rendeltünk, hátha így olcsóbban megússzuk (itallapot, borlapot se közel, se távol nem találtunk).

3. nap

Nem volt olcsóbb! Kis híján rosszul lettem reggelinél, amikor megláttam a számlát, a bor 13 euróba került! Na sebaj, nyaralunk!

Ma ragyogó napsütéses volt az idő. Azt terveztük, hogy ismét igénybe véve az Ötztal kártya lehetőségeit, busszal felmegyünk a Tiefenbach gleccserig, majd onnan ismét felvonóval a hegycsúcsra. Sajnos meg kellett tapasztalnunk, hogy hiába van nagyon nagyra magával a nyugati társadalom, az udvariasság nem az erőssége. Simán végignézték, hogy a tömött buszon, a kanyargós szerpentinen fogjuk a 2 éves gyermekünket, de nem foglalkoztak az idősebbekkel sem. Állítom, hogy Magyarországon akadt volna ember, aki átadja a helyét!

A gleccser lélegzetelállító volt! Hó mindenütt. De mintha a semmiből került volna elő! Egy darabig semmi, aztán egyszer csak összefüggő hótakaró!

Persze mondanom sem kell, hogy a levegő kristálytiszta, de ez az egész völgyre igaz. A felvonóval 3.249 m magasra mentünk, fent hógolyóztunk, a fiúk még hóembert is csináltak.

Érdekes volt, hogy volt aki rövidnadrágban volt fenn, volt aki télikabátban. Igazából nem is tudom milyen idő volt. Maga a levegő hűvös volt, de ha sütött a nap – márpedig sütött -, akkor nagyon kellemes volt. Még az arcunk is lepirult kicsit.

Lent a felvonó aljában bő félórát kellett várnunk a buszra, és hiába voltunk ott az elsők között, megint az utolsók között sikerült feljutnunk, ülőhely persze ismét nem jutott, de most legalább le tudtuk ültetni a gyerekeket az ajtó melletti kis lépcsőre. A szerpentinen elég rosszul voltam a látványtól: keskeny utak, korlát semmi, csak a mély szakadék!

Visszaérve Söldenbe megkerestük az ún. Freizeit Arenát, ahol egy nagyon jó kis élményfürdő is volt. Természetesen ezt is az Ötztal kártyával vettük igénybe ingyen. Volt sodrófolyosó, különböző pezsgőfürdők, egy rövid kis csúszda, de mehettünk volna infrakabinba, szaunába vagy gőzfürdőbe is. Nagyon jólesett, jókat fürödtünk.

4. nap

Végre működött az a felvonó, ami a szállásunk mellől, Hochgurglból indult a hegyre. Először kabinos felvonóval mentünk, majd az út felénél át kellett szállnunk egy olyan felvonóba, amibe négyen egymás mellé tudtunk ülni, egy vasrúd volt előttünk, és a két szélén volt lábtámasz is, és ha akartuk, akkor egy plexit tudtunk még magunk elé hajtani, de a lábunk akkor is szabadon volt. Na ezen féltem. De a látvány gyönyörű volt, és a csúcson természetesen itt is hó fogadott. Volt egy körpanorámás kilátó is.

Ezután Umhausenbe mentünk, az Ötzi Dorfba. Ez nekem némileg csalódást okozott, ahhoz képest, ahogy hirdették. Volt néhány állat (zerge, bivaly, ló, kecske stb.), felépítettek néhány házat a különböző korokból (mármint az ősember koraiból), megnézhettünk használati tárgyakat, de összességében nem volt túl izgalmas.

Innen nem messze volt a völgy legnagyobb vízesése, gyalog még úgy fél órás séta várt volna ránk, de egy panorámaterasz autóval is elérhető volt, így inkább oda mentünk. Gyönyörű volt!

Az Ötz Cardunkhoz tartozott egy olyan szolgáltatás is, hogy a Längenfeldi Aqua Landben ingyen eltölthetünk egy alkalommal 3 órát. Különleges egy fürdő ez: van 3 olyan medencéje, amelyek kívülről úgy néznek ki, mintha óriási tálakat helyeztek volna a földre. Mindhárom medence más-más szolgáltatást nyújt, kettő különböző pezsgésű, a harmadik volt a legérdekesebb: ez a relaxálómedence sós volt, halk zene szólt mellette, ilyet még nem láttam. A nagymedencében is volt pezsgőfürdő, de volt sodrófolyosó is, a gyerekmedence mellett pedig különböző fény- és hangeffektusokkal működő óriás fedett csúszda. Persze nekünk ezt is ki kellett próbálni Dáviddal! Nagyon tetszett neki, vagy hússzor lecsúszott rajta, nekem elég volt két alkalom is.

5. nap

Eredetileg úgy terveztük, hogy ezen a napon megyünk el Innsbruckba busszal, de kicsit sokáig reggeliztünk, így nem sok esélyünk volt, hogy el fogjuk érni a buszt. Ezért inkább úgy döntöttünk, hogy megnézzük Kufstein várát és a Swarovsky kristályvilágot.

Kufsteinbe éppen délben érkeztünk, amikor is mindennap megszólal az orgona. Állítólag ennek a hangja tiszta időben, akár 30 km messzire is elszáll. Mindenesetre nekünk nagyon tetszett, gyönyörű volt a hangja.

Fent a várból gyönyörű volt a kilátás a városra és az Inn folyóra. Természetesen nekünk, magyaroknak a leglényegesebb látnivaló az állami börtön volt, ahol több nagy történelmi személyiségünk is raboskodott: Kazinczy, Wesselényi, Batsányi, Leöwey Klára, sőt még Rózsa Sándor is.

A kristályvilág vegyes hatással volt rám. Amikor megvettük a jegyet, kiderült, hogy majd csak egy jó óra múlva mehetünk be.

Végül egész jól eltöltöttük az időt a parkban, Dáviddal többször végigjártuk a labirintust,

Dani pedig a játszótéren érezte remekül magát. A fekvő embert mintázó domb nagyon tetszett nekem. Szemei mintha kristályból lettek volna, szájából folyt a víz. Mikor végre bejutottunk, akkor a múzeum első fele tűnt érdekesebbnek. A kristályterem, mintha mi magunk is egy kristályban lennénk,

a kristályfal, a kristállyal díszített ló, a színház, mind-mind gyönyörű volt. Ami kevésbé dobott fel, az inkább a múzeum második felében volt, ahol különböző – bizonyára neves – művészek által készített rajzok, képek voltak láthatóak, amiktől én nem voltam elájulva, túl elvont volt nekem. Az utolsó részen még láthattuk, hogy mit viselt Nicole Kidman a Moulin Rouge-ban,

illetve Madonna egyik színpadi ruhája is ki volt állítva. A shop viszont eszméletlenül drága volt. Álmomban nem gondoltam, hogy ilyen árak lesznek. Miután a belépőjegyünkön az állt, hogy 8 euró feletti vásárlás esetén 2 euró kedvezményt adnak, azt gondoltam, hogy van olyan termék, amit 8 euró alatt van, de nem találtam. A legolcsóbbak közé soroltatott egy kristálygömb kulcstartó 12 euróért, ami ráadásul elég gagyinak látszott. Egy nyaklánc egy icipici kristálymedállal 30 eurónál kezdődött, de akár 100 felett is lehetett a vége. Gondolom, mindebből kiderül, hogy végül nem vettünk semmit.

6. nap

Végül ezen a napon sem Innsbruckba mentünk, hanem ezúttal a Timmelsjoch-hágó felé hagytuk el az Ötz-völgyet és vele együtt Ausztriát, Olaszország irányába. Meranon keresztül Bolzanoba vezetett az utunk. Ez a dél-tiroli olasz tartomány érdekes keveredése osztráknak és olasznak. Kicsit mediterrán, kicsit osztrák, a feliratok először mindig németül, majd olaszul vannak kiírva. Utunkat végig almaültetvények sokasága kísérte. Mint azt az útikönyvből megtudtam, a környék nemcsak fehérboráról híres, hanem itt van Európa egyik legnagyobb almatermő vidéke. Első ránézésre szőlőnek is gondolhatnánk a tőkéket, hiszen igen sűrűn vannak ültetve és erősen vissza vannak metszve a bő termés és a könnyebb szüretelés érdekében.

Bolzano egy igazi mediterrán, olasz város, nagy terekkel, sétálóutcákkal, színes, gyönyörűbbnél gyönyörűbb házakkal, kellemes éghajlattal. Ugyanakkor a cukrászdák egyik legnagyobb szenzációja a Sacher torta és az almásrétes, a pékségek a császárzsemlére esküsznek, de az éttermek kínálatában gyakran találkozunk az olasz pastaval és pizzával. És miért kerestük fel Bolzanot? Természetesen azért, hogy megnézzük Ötzit, a 4000 éves embert, hiszen szállásunk környékén minden erről szólt, kiállítva viszont Bolzanoban van.

 Ötzit 1991-ben találta meg egy nürnbergi házaspár hegymászás közben az Ötzi Alpokban. Először senki nem gondolta, hogy ekkora jelentőségű leletről van szó, azt hitték, egy közelmúltban elhunyt hegymászó tetemére akadtak rá. Csak amikor jobban megvizsgálták, derült ki, hogy kb. 4000 éve nyugszik a hó alatt ez a férfi. A kiállítás Bolzanóban nagyon érdekes volt. Bemutatta a kőkorszaki embertől elindulva egészen a vaskorig a használati tárgyakat, lakóépületeket, fegyvereket, ruházatot. Természetesen a kiállítás fénypontja maga Ötzi, akit egy különleges hűtőkamrában őriznek, állandó -6 fokos hőmérsékleten, kb. 100%-os páratartalom mellett. Egy kis ablakon keresztül nézhettük meg, még ezen az ablakon beszűrődő fényt is szűrik, hiszen az is ronthat az állapotán. De tökéletesen jól megoldották, hogy a turista is mindent megszemlélhessen, miközben Ötziben sem eshet kár. Ezen az emeleten szinte minden róla szól. Életnagyságúban elkészítették, hogy is nézhetett ki valójában, ki van állítva az összes ruhája, szerszámai, fegyverei, videofilmeken megnézhettük, hogy is halhatott meg, milyen volt az egészségi állapota, hogy találták meg stb.

Hosszasan időztünk a múzeumban, utána pedig ebédelni indultunk, ha már Olaszországban vagyunk, természetesen pizzát. Finom volt!

Érdekes volt, hogy a múzeumban is megkérdezték, honnan jöttünk, és az étteremben is - nem tudtak mit kezdeni a nyelvünkkel, feltételezem, hogy nem túl sok magyar turista fordul meg errefelé. Jókat derültünk rajta, hogy mindketten hollandoknak tippeltek minket, talán a narancssárga pólómnak köszönhetően. Általában elmondható egyébként, hogy az Ötzi Alpokban és Olaszországnak ezen a vidékén sem túl sok magyarral találkoztunk, és láthatóan figyelik az emberek, hogy milyen nyelven beszélhetünk, mert nem igazán tudják beazonosítani.

7. nap

Ez a nap kicsit izgalmasabbra sikerült, mint azt szerettük volna. Reggeli után lementünk Obergurglba, ahonnan a Hochgurglbahn indul, mert a múltkor csak a szálloda mellett szálltunk rá fel, így nem lifteztük végig a teljes szakaszt. Így viszont még a szállodánkat is láthattuk a felvonóból. Fent a hegycsúcson nagyon hideg, szeles idő volt, ráadásul ami kis hó a múltkor volt, az is elolvadt. Nem is időztünk itt sokáig, elindultunk Längenfeld-Huben felé, ahol az ún. Ötztaler Fun Park található. Söldenben megálltunk fényképezni, ekkor derült ki, hogy az egyik fényképezőnk a Hochgurglbahnban maradt. Elindultunk vissza, ott lelkesen elkezdtem magyarázni felvonós embernek, az útközben már szépen megfogalmazott szavakat, de ő már tudta miért jöttünk, megtalálták, csak meg kellett várnunk, amíg leliftezett, mert egy felsőbb állomáson várt minket. Nagy volt az öröm. Most már tényleg elmentünk a Fun Parkba, ami tulajdonképpen nem más, mint egy szép nagy játszótér, trambulinnal, ugrálóbuborékkal stb. Furcsa volt, hogy nem volt olyan rendezett, mint azt Ausztria-szerte megszokhattuk, a fű kicsit nagy volt és gazos, így még jó, hogy a kártyánkkal itt sem kellett belépőjegyet vennünk, mert egyébként 4 euró lett volna fejenként, ami egy jól sikerült játszótérért kicsit húzós. Meg is ebédeltünk, majd Söldenből ismét felmentünk a felvonóval a hegycsúcsra. A hó sajnos itt is elolvadt. Kezdtem gyanakodni, hogy a hó, amit itt találtunk, még szombaton eshetett, amikor jöttünk, mert akkor egy hűvös, esős nap volt. Azóta mindenhol csak olvadást láthatunk, sőt a gyönyörű kék kis patakocskánk is bővizűbb, de olyan kis koszos patak lett, feltehetően az olvadt hó miatt. A szálloda felé vettük az irányt, de útközben kitaláltuk, hogy menjünk fel a hegycsúcsra venti felvonóval is. Na ez nem nekem való, ugyanis ez kétüléses felvonó, ahol az én kis tériszonyom ki tudott teljesedni. Fent birkák és bárányok fogadtak, volt egy koromfekete kisbárány is! Sétálgattunk a hegycsúcson, mígnem egy tehénnek feltűntünk, és úgy döntött, hogy nekünk semmi keresnivalónk ott, és szó szerint megkergetett. Egyetlen apró probléma volt, hogy nem volt hova menekülni előle, csak egy autó mögé tudtunk elbújni, de szerencsére elégnek bizonyult. Kicsit ijesztő volt! Lefelé azt hittem, hogy rosszabb lesz a felvonó, de egész jó bírtam, csodáltuk a gyönyörű kis kanyargó patakokat, a havas hegyeket, egész gyorsan eltelt az idő. Ezután a szállodába indultunk – volna. De az autónk másképp gondolta. Egyszerűen nem indult. Gyerünk, telefon az Assistance szolgáltatásnak, küldjenek egy szerelőt. Miután minden szükséges adatot megadtunk, mondták, hogy fél órán belül ott lesz a szerelő. Háromnegyed óra múlva hívott is a szerelő (klassz volt telefonon németül magyarázni, hogy mi az autó baja). Mondta, hogy háromnegyed-egy óra múlva ott lesz. Remek, ennyit a fél óráról. Mikor eltelt az egy óra, és összességében lassan két órája vártunk, ismét felhívtuk az Assistance-t, hogy történjék már valami. Ők mondták, hogy fél órán belül ki kellett volna érni a szerelőnek, na jó, de nem ért ki! O.K. intézkedik. Végül egy negyed órán belül meg is jött, mint kiderült elromlott az akkumulátor, de szerencsére hozott magával. Potom 140 euróért egy új akkumulátor boldog tulajdonosai lettünk, és még a vacsora végére is odaértünk a szállodába. Van róla elképzelésem, hogy hova kívántak minket ilyenkor már, de még kiszolgáltak, és a félreértések elkerülése végett (mielőtt azt hiszik, hogy addig bámészkodtunk valamerre, hogy elkéstünk), elmeséltem venti kalandunkat.

8. nap

Elutazásunk előtti utolsó nap. Eredetileg el szerettünk volna menni a skanzenbe, de induláskor vettük észre, hogy szombaton zárva van, így elmentünk Ötzbe, mert ott is volt még egy felvonó, amit még nem láttunk. Jó meredeken hegyen vitt fel. Utána az Ötz felett fekvő Piburger Seehez mentünk, egy hegyi kis tavacskához, kristálytiszta vízzel. Még strand is van itt, de most nem volt olyan idő, hogy kipróbáljuk a fürdést, bár a víz meglepő módon nem tűnt túl hidegnek. Megígértük hét elején még Dávidnak, hogy a Freizeit Arenaba még egyszer el fogunk menni, így délután strandoltunk még egyet Söldenben, bár most sokkal-sokkal többen voltak, mint a múltkor. Pedig azt hittem, hogy mivel szombat általában a turnusváltás ideje, ezért kevesebben lesznek. De tévedtem. Ma viszonylag korán (fél hat körül) értünk vissza a szállodába, hogy nekiugorhassunk a csomagolásnak. De nem is baj, mert pillanatok alatt olyan köd lett, hogy az orrunkig alig láttunk. Hiába, ez már a felhők birodalma.

9. nap

Sajnos vége lett a nyaralásnak, de a hegyek még tartogattak egy szép kis meglepetést reggelre, ugyanis a hegycsúcsok, amikről már-már az összes hó elolvadt, erre a reggelre újra hótakaróba borultak. Úgy tudtunk neki örülni, mint otthon, amikor leesik az első hó!